Továbbra is egyben vagyunk, úgyhogy megragadom az alkalmat eme "könnyű" időszak kihasználására. 

Rögtön egy ide vonatkozó tapasztalás. Bizonyos szempontból valóban könnyű, sőt könnyebb számomra ez a terhesség mint az előző, még úgyis, hogy már van egy 14 hónapos energiabombám! (Figyelem, továbbra is szubjektív tapasztalatokról van szó.) Hogy mi a könnyebb? 

Nos, az első fiammal az utolsó percig nem akartam leállni. Nem engedélyeztem sem a pihenést, sem az elmélyülést. A munka és a felnőtt élet kapuját láttam lelki szemeim előtt bezáródni, ahova nem is nyerhetek többé bebocsátást, vagy legalábbis jó darabig nem, úgyhogy pörögtem mint a motolla. Még akkor is, mikor a várandósságom vége felé kiderült néhány komplikáció, amikről most egész egyszerűen azért nem írok, mert nem tartoznak a tárgyhoz. A lényeg csupán, hogy mindkettőnk teste, az enyém és a fiamé is szomjazta a pihenést és a pszichém hevesen könyörgött, hogy mondjak nemet az újabb és újabb fizikai megmérettetéskre, mint táboroztatás a 7. hónap végén, lakásfelújítás a 8.-ban és fesztiválszervezés a 9. derekán. De végül úgy mentem szülni, hogy a szülőszobáról is  munkamegbeszéléseket mondtam le - ezeket aztán 2 héttel később megtartottam, ez azonban már egy másik kérdés. 

Egyszóval igyekeztem annak az, - elnézést a sarkítás miatt -, de leggyakrabban férfiaktól hallott epés megjegyzésnek elejét venni miszerint "a terhesség nem betegség nem is kell miatta semmit máshogy csinálni". Nos, valóban egyetértek azzal, hogy a terhesség nem betegség, s ha komplikáció mentes, akkor alkalmat ad, sőt meg is hálálja az egészséges testi terhelést, de hogy ez mindenkinél egyedi az biztos. Ja és a stressz semmilyen formája nem tartozik bele az egészséges terhelés kategóriájába. 

Na jó, könnyen beszélsz Mamura, de ki él abban a luxusban manapság, hogy 9 hónapig képes legyen kerülni a stresszt? 

Nem, én se. Azonban, amit mégiscsak megtehetünk magunkért és én most, a második várandósságomnál már képes is vagyok erre, hogy tiszteljem ezt az időszakot, és mindazt amit megtesz a testem egy új emberért. Miután elkezdtem tudatosítani, hogy az én testem akkor is dolgozik, mikor épp ledőlök egy fél órára a kisfiam mellé, a környezetem is hajlandó lett megadni a tiszteletet a várandósságomnak. 
Hogy mire jó ez? Képes lettem kinyitni a számat és segítséget kérni - nem csak a szeretteimtől. Ha nem állnak fel a villamoson, akkor kedvesen de határozottan odafordulok a legfiatalabb emberhez, és megkérem, hogy adja át a helyét. És ezt többé nem stressznek hanem teljesen jogos kérésnek élem meg. 

A másik. Nos egy másodszorra szülő nő szült már, így aztán a homályos ismeretlentől való félelmen kívül - ami a legtöbb első szülőt gyötör -, neki már vannak jó/rossz, de mindenképpen feldolgozandó tapasztalatai. Bármilyen fájdalmas is, a konkrét sérüléseimmel sokkal könnyebb volt dolgozni. A második terhesség, mint egy megkerülhetetlen óriás mutatóujj szegeződött nekem, és kényszerített rá, hogy felszínre hozzam és feldolgozzam az első várandósságom és szülésem traumáit. Ha nem esek teherbe ilyen gyorsan, valószínűleg évekig cipelem ezeket a terheket, anélkül hogy szembenéztem volna velük. 

S hogy mit csinálok? OLVASOK, a teljesség igénye nélkül: 

Kiss Verus: Hegmesék

Dr. Ecsedi Gabriella: Szülés, császármetszés, VBAC

Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez

Noll Andrea Nandu: Vajúdástámogatás mindenkinek

És megannyi csodálatos nő és sorstárs története az internet anonimitásából

És BESZÉLGETEK:

A férjemmel

Egy perinatális tanácsadóval

A megszületett, és a még születésére váró fiammal

Más nőkkel, anyákkal.